Elkészült Nyíregyháza város új turisztikai attrakciója, a zenélő, sok száz fúvókás, magasra lövellő, több száz négyzetméteres szökőkút a város tüdejeként is emlegetett Sóstógyógyfürdőn.
A fejlesztés már a tervek szakaszában is megosztotta a lakosságot. Egyesek üdvözölték az elképzelést, hogy városuk még pompásabb, még lenyűgözőbb legyen az idelátogatók számára, mások a városrész eredeti arculatát féltették, vagy a természetes környezetet, megint mások mást fejlesztettek volna ebből a pénzből.
A helyi zöldek kérdőíven kérdezték meg a városlakókat a fejlesztés tervéről, fórumot hívtak össze, végső elkeseredésükben pedig a beruházás helyszínéül szolgáló ligeterdőben gyűltek össze és énekszó kíséretében élő lánccal búcsúztatták a kivágásra ítélt fákat.
Azokat a fákat, melyek a város vezetésének kommunikációja szerint öregek, betegek, fényhiányosak, nem egy esetben balesetveszélyesek voltak. A központi kommunikáció vezérfonala a “vendégéjszakák számának növelése” volt, vagyis a város azt várja, hogy a Nyíregyházára érkező turisták már nem csak az élményfürdő és az egyre terjeszkedő állatkert miatt jönnek és mennek is ezeket megtekintve gyorsan, hanem hozzácsapnak még pár estét a vakációhoz a világhírre törekvő csodakút miatt.
A kút elkészült és a próbaüzem során beizzított fúvókái újra felverték az állóvizet.
A lakosság egyik fele a korábban huhogókra mutogatva osztotta meg büszkén a próbaüzem látványos és meglehetősen zajos videóját, melyet az ellenzők felbőszülve osztottak tovább keserű kommentárral az ökológiai lábnyomról és gyermekeink jövőjéről lamentálva.
És akadtak olyanok is, akik átálltak. Bizony a fények, a hangok, a fíling elfeledtette többekkel az élő láncot, a madárfüttyös ligetben pásztázó hajnali napsugarat és a nedves avar illatát. Mindent sutba vágva, egyfajta erőltetett, szégyenkezéssel fűszerezett bűnbánattal vallottak színt többen arról, hogy korábbi aggodalmaik ellenére bizony, ez a kút nagyon szép. A színes, a zene ritmusára lövellő sugarak mégiscsak jobban tetszenek, mint a nyomorult fénykereső fenyő.
Na de baj-e, ha egy városlakónak tetszik az efféle, olcsónak éppen nem mondható, de kulturális és szellemi tartalmát és értékét tekintve a bazári látványosságok szintjén tanyázó audiovizuális attrakció?
Az a helyzet, hogy nem.
Miért nem? Mert bárki, akit nem érintett meg a 20. és 21. század lokális és globális kihívásainak szele, az mit lát? Azt, hogy ez a kút szép.
Nem meglepő hozzáállás. Saját szubjektív érzete és élménye fogja jelenteni véleménye alapját, ahogyan valószínűleg a globális kihívások is azért nem érintették meg, mert mindig is azzal volt elfoglalva, hogy ő maga, vagy szűkebb hozzátartozói hogy vannak. Van-e mit enni, van-e munka, van-e elég jövedelem, jut-e laptévére meg mobilra, esetleg eljut-e a család Horvátba, de legalább a Balcsiig. Nem néztek oldalra, nem néztek messzebb saját szubjektív jólétüknél és nem veszik észre, hogy bizony-bizony, ők az a béka a fazékban, ami alá alágyújtottak. A víz melegszik, kellemesen langyos és mire kellemetlenül forró lenne, már úgyis meghalunk.
Ez a kút számomra nem szép, bármilyen igyekezet ellenére sem.
Most felszisszenhet magában a kútpárti olvasó, hogy nekem semmi sem lenne jó, ha ez a városvezetés csinálja, vagy hogy nem szeretem eléggé a várost és nem akarom, hogy fejlődjön. Holott ez koránt sincs így.
Én egy elkeseredett környezetvédő vagyok, aki közel harminc éve mondom pontosan ugyanazt, nem egyebet képviselve, óvva, hűségesen szolgálva, mint bolygónkat és vele együtt közös jövőnket, de leginkább gyermekeink jövőjét. Lemondásokkal és küzdelmekkel teli út ez, hiszen bár pártok és városlakók jönnek-mennek, de a tájékozatlanság és nemtörődömség, az önző rosszindulat marad.
És, hogy miért nem tetszik nekem ez a kút?
Azért, mert számomra ez a kút egy zsákutca. Ebben a kútban én, aki bizton állíthatom, az anyatejjel szívtam magamba a magas kultúrát, meglátom, sőt keresem az értéket, a gondolatot mindenben, amit emberi kéz alkotott, én ebben a kútban nem találtam semmit, ami bármilyen értelemben értéknek mondható. Nem vagyok megkeseredett pesszimista, kutatom a szépet és jót mindenben, ami körbevesz, de ebben a kútban nem találtam semmit. Pontosabban semmi jót.
Mert valamit azért mégis csak találtam. Megtaláltam a gondolatot, ami elvezet egy ilyen fejlesztéshez. Véghez visz egy ilyen hosszadalmas, komplex folyamatot, tűzön-vízen át ellentmondást nem tűrve, elnyomva, elsöpörve minden mást. És ez a gondolat, ez a vezérelv ijesztő. Ebből a projektből ugyanis hiányzik minden előremutató, felelősségteljes döntés, amit örökségként, mintaként, jó példaként hagyhatunk a következő nemzedéknek. Hiányzik minden, amitől valami igazán szép lehet, mert nem öncélú. Ez a kút szimbóluma annak az önző, hedonista, korlátolt és kulturálatlan világképnek, mely azokat a globális kríziseket okozza, amelyekkel egyszerűbb nem szembenézni, hanem ellenzéki hőbörgésnek címkézve besöpörni a szőnyeg alá.
Ez a kút egy dekadens, nemtörődöm és önző élet díszlete, mely csupán annyit ad a világhoz, hogy egy évben pár hétig és az emlékként hazavitt fotókon jól mutat.
